Chapter //2

- Honnan valósiak vagytok? -kérdezte az idős férfi, kis séta után. Ősz haja már igazán hosszú volt. Bicegett, látszott a lábán hogy valami baj történhetett vele. Határozott mozdulatokkal haladt előre és folyton hátra pillantot, megvagyunk-e. Mellette sétált az imént megismert kisfiú is. Barna haja a szemébe lógott és folyton mérges pillantásokat vetett ránk. Nem is értem, hogy lehet ennyi düh egy ember szemében szemében.. Maximum 13 éves és ilyen lenézőn néz ránk.. Remek, fogalmam sincs hova tarthatunk..
- Egy kisvárosból jöttünk. -válaszolt anyu és igen kimért volt. Nem akart semmi olyasmit mondani ami árthat nekünk és bajba sodorhat. Láttam, amint minden válasz előbb a fejében fogant meg, majd azután mondta ki. A válasz után ismét beállt a kínos csönd. Én anyut fürkésztem, és leakartam olvasni az arcáról mit gondolhat, de túl jól álcázta, ha félt vagy ideges volt, esetleg nyugodt.. Tudom, hogy ha nem kerülünk szorult helyzetbe, nem akar csatlakozni semmilyen csoporthoz sem. De hát szorult helyzetbe kerültünk.. Belefeledkezve a gondolataimba nem is figyeltem, hogy hova is megyünk ez alatt az igen rövid út alatt, mikor egyszer csak egy hatalmas építényt láttunk a fák mögül kilépve.
Hatalmas volt, nagyobb, mint amire számítottam. A kerítés is hatalmas volt és sok halott próbált átjutni rajta. Hirtelen iszonyúan megijedtem, hisz nem értettem, hogyan lehet eljutni a kerítésig, ha ennyi halott van körülötte? Egy ösvényszerűségnek kialakított úton mentük végig elég lassan, de halkan, majd így a kapuhoz érve, rögtön két ember ott is termett és kinyitották a kapukat, ami megnyitottaelőttünk az utat a biztonság felé. Fújtatva álltam meg a kapu előtt, ahová egyre több halott indult meg, friss étel reményében.. Ez egyenesen undorító. Végignéztem a hatalmas építményen, valamiféle börtön lehetett. Elképedve néztem, hogy hogy a francba tudták ezt elfoglalni?
- Hershel, Carl ezek meg kik? -jött elénk egy igen idegesnek tűnő férfi. Göndör tincsei vizesen hullottak az arcába, és mérges szemeibe. Őszintén megmondom nagyon unszimpatikus ember volt.
- Kint kószáltak, kevés cuccuk van. Még nem néztem át őket, de csak ketten vannak és az egyik még csak gyerek -kezdte Hershel vagy Karl. Még egyenlőre nem tudtuk meg ki, ki.
- Van fegyveretek?
- Igen, nálam egy puska -bólintott anyu, de esze ágában sem volt elengedni a fegyvert. Láttam rajta, így biztonságban érezte magát. Én is.
- Akkor kérlek rakd le a földre -utasította a férfi. Anyu nem mozdult. Láttam, hogy erősen mérlegel
- Tedd le.. -néztem rá könyörgőn, mert tudtam, hogy nem akarja., nem meri.. De ezzel az egy fegyverrel amúgy sem érünk semmit ellenük. Nem mindegy, ha kockáztatunk? Anyu rám hallgatva, ami kissé meglepett, vonakodva és lassan, de letette a fegyvert.
- Carol nézd át őket -utasította a mellette álló nőt, aki rögtön mellettünk termett. Itt ilyen hierarchia cucc van és ez a pasi a főnök vagy mi? Ez elég furcsa. Hisz mindenkinek voltak eddig jogai, most meg, ha össze kell tartani, az egomániás barmok átveszik néhány csoport ügyét és rögtön valakik? Kétlem, hogy ez jó így.. De ha tudnak szállást és ételt biztosítani egy kis ideig lehet jó lenne maradni.. Egy elég.. Khm.. Alapos átnézés után megállapították, hogy nincs nálunk több fegyver csak élelem és ruhák. Ekkor bevezettek  egy helységbe. Igen ijesztő hely volt. A falak koszosan, mint minden más, bár nem is szímítottam ötcsillagos hotelre. Leültettek és szembeültek velünk, kb. 10-en. És meglepetésünkre, egy másik helységben több ember volt. Sokan lehettek. Idősek, fiatalok egyaránt.
- Lenne pár kérdésünk hozzátok. Mindkettőtökhöz. -nézett ránk a göndörhajú ember. Akinek még most sem tudtuk meg a nevét. De csak bólintottunk. - Rendben.. Hány kóborlót öltetek meg?
- Nem számoltam, de valószínűleg elég sokat, hisz túléltük - válaszolta anyu én pedig úgy voltam vele, ez jó válasz nekem nem is kell mondanom semmit, mikor mindannyian felém fordultak és a válaszom várták. Oké, kínos vagy sem, kimondom..
- Én.. Egyet sem.. - mondtam kínosan és vártam a reakciót. Senki nem nézett rám furcsán, vagy meglepetten. Teljesen természetesnek vették.
- Hány embert öltetek meg? - tette fel a második kérdést, ami nagyon megdöbbentett. Miért érdekli ez? És miért öltünk volna embert?
- Egyet sem - válaszolta anyu, mire bólintottak és ismét rám néztek. Ekkor anyu megszorította a kezem és aprót bólintott.
- Kettőt - mondtam alig hallhatóan és a földet pásztáztam, mire kissé meglepettnek tűntek.
- Miért? És kik voltak? - kérdezte én pedig kissé értetlenül felnéztem.
- Elnézést, de ehhez nincs közötök - mondtam még mindig nagyon halkan, mire összehúzta a szemét
- Erre a három kérdésre kell választadnotok. Ha öltél embert, tudnunk kell, miért. Mi indokod volt? Megérthetnétek, hogy ez fontos, hisz nem engedhetünk bárkit magunk közé..
- Megértjük, csak kissé nehéz, erről beszélnie - mondta anyu, majd rámnézett amolyan, nyugi, nem lesz baj nézéssel
- Rendben - bólintottam, majd mély levegőt vettem - Megöltem egy idegent és egy barátom. Az idegent halottnak hittem, a barátom pedig.. Megharapták és szenvedett, és megkért rá, én pedig nem akartam, de látni, hogy szenvedett és könyörgött.. - mély levegőt ettem és akaratom ellenéreegy könnycsepp gurult le az arcomon, amit rögtön le is töröltem. Talán kissé gyengének tűnhettem, de erről a dologról még senkinek sem beszéltem és most, hogy így ki kellett mondanom valakinek... Borzalmas volt.
- Sajnálom - nézett rám, mire halványan rámosolyogtam - Rendben, gyertek kaptok helyet, ahol megszállhattok. Még külön lesztek a többiektől, míg nem vagyunk biztosak abban, hogy megbízhatóak vagytok. Ez mindenki érdeke -indult el egy másik helyiségbe. Értem én, hogy biztonság meg minden, de ennyire nem kéne paranoiásnak lenni.. Egy 16 éves lány és az anyukája jött, könyörgöm, nem maga az ördög..
- Tessék, majd gyertek ki, ha úgy gondoljátok. -és ott hagyott. Ott hagyott minket egyedül, egy helyen amit nem ismerünk, ahol idegennek számítunk és ahol semmit nem tudunk a rendszerről. Majd menjünk ki.. De mégis mikor és minek? Na mindegy, egyelőre bementünk a szobába.
-Aludhatok én a felső ágyon? -kérdeztem anyut  és felraktam a táskám. Anyu csak bólintott és gondterhelten leült az emeletes ágy alsó ágyára és a kezeit tördelte. Leültem mellé és csak néztünk ki a fejünkből.
- Menj Al, ismerkedj.. -mosolygott rám anyu, én pedig nem értettem, mit szeretne
- Mi? Ismerkedjek?
- Igen! Megbízható embereknek tűnnek, és mint látod a hely is biztonságos, szeretném, ha maradni tudnánk, de ehhez muszáj beilleszkedni. Ne félj, ők mind nagyon kedvesek, biztosan!
- Te nem jössz? -kérdeztem, mert csak rólam beszélt
- Én először a "főnökkel" beszélnék. -rajzolt idézőjeleket a levegőbe, az unszimpatikus emberre utalva. Igen, neveket még mindig nem tudunk, de nem baj.. Vonakodva felálltam és elindultam a számomra teljesen ismeretlen folyosón, a hangok felé. Mármint azok felé a hangok felé, amiket emberek adtak ki. Nem tudom milyen hang lehetett volna még, na mindegy..
Megálltam egy ajtóban ami egy udavarra vezetett. Sokan voltak kint, legalább 20-an. Leginkább idős férfik és nők. Félénken álltam meg az ajtóban és nem tudtam kimenjek-e. Gondolom ezt észrevették, ezért egy idős néni mosolyogva invitált ki. Én lassú léptekkel kimentem és leültem egy székre. Ilyen egyedül, mint most még soha nem éreztem magam.. Hiába voltak mellettem olyan sokan, mégis egyedül voltam. Csak hallgattam, ahogy beszélgetnek. Most először hallottam olyan beszélgetést, ami nem a bajról, vagy a rosszról szólt volna.. Ez arról, szólt, kinek milyen napja volt, Ki mit csinált, ki hogy aludt az este.. Ezek az emberek úgy élnek a falakon belül, mintha kint semmi baj nem lenne. És ez olyan megnyugtató, és jó érzés. Soha nem gondoltam, hogy vannak még ilyen helyek, ahol felszabadultan élhet az ember. Napok óta nem tudtam nyugodtan, aludni, hisz ki tud olyan hangok mellett, amiket rohadó halottak adnak ki? Hát, igen senki..
Mindenki felszabadult, vidám és nevet. Egy ilyen hely maga a paradicsom mostanában..

Chapter //1

- Al, kicsim segítség kellene! -keltett anyu hangja az udvarról, mire az ágyból rögtön felriadva kaptam fel egy pulcsit, és indultam ki a házból. Mostanában, ha segítség kell valakinek, az nem jelent jót.
- Mi történt? - rohantam ki az ajtón körülnézve, hol is lehet ő. Mikor láttam mi az amiben segítség kell neki, megkönnyebbülten felnevettem és segítettem neki kiszedni egy óriási ragadós, szúrós virág félét a hajából
- Köszönöm. - mosolyogva arrébb dobta a virágot, majd nagyot sóhajtva vette elő a kését. Lehervadt az arcáról a mosoly, így nekem is. - Menj inkább a házba, jön egy -mutatott oldalra, ahol egy halott haladt felénk.
- Remek, már megint egy.. -sóhajtottam és anyura néztem aki ekkor már nem is állt mellettem, hanem elindult felé. - Amúgy is, már annyit láttam, miért küldesz ilyenkor folyton a házba? Komolyan, mintha egy kisgyerekkel besz.. - folytattam volna a panaszkodásom, de hirtelen szavamba vágott, miközben elindult vissza. Futva.
-Indulj be és pakolj! Gyerünk már! -kiabált én pedig a sokkból feleszmélve beszaladtam. Tudtam mi lehet az ok, hogy így megijedt.. Mindent összepakoltam amit fontosnak tartottam, leginkább étel, ital, pár kép ami még megmaradt, és ruhák. Mindenünk ebben a kis házban volt, de úgy látszik elég sok minden is marad itt. Ha mindent ami itt van, el akarnánk vinni, azt hiszem elég lassanhaladnánk. Kipakoltam a polcokat, az ágyról összeszedtem minden féle kelléket és mindent egy táskába dobtam. Elindultam ki, majd visszanéztem és megláttam a mobilom az asztalon és ekkor olyan furcsa érzés fogott el. Régen szépen lassan vissza sétáltam volna érte, hogy ha kell bárkire is rá tudjak írni facebookon, de most.. Most a legkevésbé érdekelt a telefonom, sőt mintha ott sem lett volna kiviharzottam az ajtón és megtorpantam. Soha nem láttam még ennyit egy helyen, nagyon sokan voltak, és csak jöttek és jöttek.. Anyut kerestem a szememmel, de nem találtam sehol, így nem törődve a lomhán felém közeledő halottakkal elindultam megkeresni. Egyszer csak megállt előttem a csurom véres kocsival én pedig rögtön beugrottam mellé, majd gyorsan elindult.
- Jól vagy? Nem haraptak meg? -kérdezte idegesen, és halottam a hangján, hogy iszonyatosan fél. Én is féltem.
- Igen jól vagyok. Te?
- Kutya bajom.. -legyintett- Miket hoztál? -nézte a telepakolt utazó táskát. Megmutattam neki mindent, mire elképedten nézett rám- Hol a térkép? -kérdezte hitetlenül, miközben lefékezett. A halottakat már elhagytuk, azt hiszem ezért mert megállni.
- A.. térkép? -kérdeztem és a tenyerembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el.. Ennyire béna is csak én lehetek.. - Istenem ezt nem hiszem el! -idegesen hátradőltem, miközben nagyot ütöttem az ölemben lévő táskára.
- Istenem Alicia! Hova megyünk térkép nélkül? -támasztotta csalódottan a kormánynak a fejét. Nem szólaltam meg, csak vártam mit tesz. Sokáig csak némán ültünk a kocsiban, majd beindította a motort.
- Hova megyünk? -kérdeztem rekedtes hangon, hosszú hallgatás után.
- Nem tudom.. Addig megyünk, míg nem találunk valamit -mondta egyszerűen, és itt befejeződött a beszélgetés. Elég hosszú út állt előttünk, így hátradőlve behunytam a szemem, de nem aludtam. Folyton csak arra gondoltam, hogy mennyire mérges vagyok magamra, azért, amiért az egyik legfontosabb dolgot otthon hagytam. Pedig még vissza is néztem, hogy van-e még valami.. A telefonom kiszúrtam, de a tőle kb. 2 méterre lévő térképet nem. Annyira vall rám, hogy még egy ilyen feladatot is elrontsak.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemem és furcsán vettem tudomásul, hogy még nem ment le a nap. Körbe néztem és egy úton álltunk, nem is értettem miért álltunk meg. Anyu valószínűleg látta az arcomon, hogy nem értem mi van ezért megszólalt.
- Nincs benzin.. Ennyi volt, itt kell hagyni a kocsit és tovább kell mennünk gyalog -szállt ki a kocsiból, mire én is, ugyan félve, de kiszálltam. Mióta elterjedt a vírus, még nem voltam este és délután a házon kívül. Most pedig nincs hova mennünk, így valószínűleg napokat kint leszünk. Belegondoltam és kirázott a hideg.
- Jól vagy? -állt meg mellettem és megfogta a táskát.
- Persze -bólintottam- Itt most van esély rá, hogy lesznek..? -kérdeztem kissé ijedten, amit rögtön észre is vett
- Mindenhol van rá esély.. De eddig is túléltünk, ezután is túl fogjuk. - simította meg a vállam és egy puszit nyomott a homlokomra. Lehet, hogy pár órája még azon panaszkodtam, hogy úgy kezel mint egy kisgyereket, de ilyenkor ez a viselkedése nem zavart. Belegondolva még tényleg elég gyerekesen viselkedtem ilyen helyzetekben. Csak bólintottam és elindultunk egymás mellett. Nem nagyon volt témánk, miről lehetne ilyenkor cseverészni? Amikor szótlanok vagyunk mindig azon kezdek el gondolkodni, mi lenne, ha ez az egész meg sem történt volna? Valószínüleg, most épp bent ülnék a szobámban a lap-topomon beszélgetnék a barátaimmal, anyu ilyen tájt főzné a vacsorát, apu pedig a tv-t nézné. Elmosolyodtam ezekre gondolva és ezt anyu is érszrevette
- Min mosolyogsz? -kérdezte kíváncsian, mire felé fordultam
- Elképzeltem mit csinálnánk, ha most otthon lennénk
- Na mit? -mosolyodott el ő is és átkarolta a vállam
- Én beszélnék a barátaimmal, apu tv-t nézne, te pedig főznél -felnevetett. Rég halottam nevetni, de nagyon jó érzés volt, megnyugtató.
- Nem fázol? -kérdezte, mikor észrevette, hogy csak egy pólóban vagyok. Ekkor vettem én is csak észre, hogy majd megfagyok.
-De. Ideadod az egyik hosszúújjú pulcsit, amit beraktam? -kérdeztem és megálltunk. Anyu kivett egyet és felém nyújtotta. Felvettem és kérdőn néztem rá.
- Miért a tied adtad? -kérdeztem furcsán a pulcsit nézve magamon
- Mert ez volt felül, azt hittem túl vagyunk már a melyik kié dolgon.. -felvette a táskát és tovább indult. Utána mentem, de folyton a hátam mögé néztem.. Eddig a lelkem mélyén mindig tudtam, hogyha hátra nézek nem lesz ott senki és semmi, most viszont, hogy ez lehetséges, és valóságos, eléggé félelmetes is.. Ismét hátranéztem, de most nem fordultam vissza
- Anyu! -kiáltottam rémülten és a távolban lévő alakra mutattam
- Ne kiabálj! Megőrültél? -kérdezte miután megfordult és az alakot nézte. Nem tudtam eldönteni ember-e vagy sem.. Gyorsan jött, de bicegett, ami nem volt túl pozitív. Az út szélére húzodtunk és vártunk.
- Most mit csinálunk? -kérdeztem riadtan, és minden procikám remegett. Bár próbáltam irányítani, a testem nem engedelmeskedett és remegett
- Várunk és majd meglátjuk.. Ha halott könyebb dolgunk van, megöljük, ha ember, akkor nehezebb -gondolkodott. Én erre is csak egy bólintással feleltem. Legalább 10 percet álltunk az út szélén, mikor egy idős férfi állt meg előttünk egy kisfiúval. Én csak dermedten álltam és végignéztem rajtuk. Mindkettejüknek volt fegyvere és a kezük azon volt. Ez még jobban megrémisztett. Közelebb mentem anyuhoz, aki átkarolt és őket nézte. Egyszer csak az idős férfi megszólalt
- Ketten vagytok? -anyu bólintott én pedig reménykedve figyeltem az eseményeket.
- Menjünk -szólalt meg a kisgyerek. Mi? Nehogy már itt hagyjanak.. Anyu is hirtelen megdöbbent, de aztán visszanyerte az önbizalmát
- Van fegyverünk és élelmünk. -vetettem fel reménykedve, mire anyu mérgesen nézett. Nem értem mi volt a baj a kijelentésemmel.. Ha ezt tudják akkor lehet adnak szállást, ha nekik van
- Gyertek velünk.. -sóhajtott az idős férfi és elindult egyenesen az erdőbe. Igaz félve, de követtük.

Chapter //0

     Hihetetlen milyen gyorsan terjed a járvány... Senki sem tudja mi ez  vagy, hogy hogyan lehetne megállítani, csak a remény maradt pár túlélőben, de az sem túl sok. Mindenki fél és kétségbeesett.    Én is az vagyok, de anyám megtanított arra, hogy a félelemmel semmire nem megyek. 

     Apám az elsők közt kapta el a vírust, mikor elért hozzánk is. Orvos volt és amikor betörtek a rendelőbe megharapták. A barátaim is áldozatul estek. Ezekben az időkben összeomoltam sokszor szerettem volna én is ott lenni ahol ők vannak. Egy jobb helyen ahol nincsenek hallottak, sem sikolyok.. Borzalmas volt. De ott volt nekem anya, aki köztudottan erős nő, így még mindig élünk. 

     Azt, hogy meddig húzzuk nem tudhatom, de anya arcát látva néha kezdem érezni, hogy valami nincs rendben. Fogytán vannak a készleteink és a kis ház körül is ahol élünk egyre több a halott. El kell mennünk innen, de ugyan hova? Kint biztos, hogy nem élnénk túl.. 

    Szerintem keresnünk kéne egy csapatot de anyu nem így gondolja, állítása szerint az emberek megváltoztak és csak a túl élés érdekli őket. Talán így van, de mi van ha nem? Ha egy olyan csoport talál ránk akik segítenek rajtunk? Bennem még él a remény, hogy találunk egyet, ahol akár otthon is érezhetjük magunkat.