- Al, kicsim segítség kellene! -keltett anyu hangja az udvarról, mire az ágyból rögtön felriadva kaptam fel egy pulcsit, és indultam ki a házból. Mostanában, ha segítség kell valakinek, az nem jelent jót.
- Mi történt? - rohantam ki az ajtón körülnézve, hol is lehet ő. Mikor láttam mi az amiben segítség kell neki, megkönnyebbülten felnevettem és segítettem neki kiszedni egy óriási ragadós, szúrós virág félét a hajából
- Köszönöm. - mosolyogva arrébb dobta a virágot, majd nagyot sóhajtva vette elő a kését. Lehervadt az arcáról a mosoly, így nekem is. - Menj inkább a házba, jön egy -mutatott oldalra, ahol egy halott haladt felénk.
- Remek, már megint egy.. -sóhajtottam és anyura néztem aki ekkor már nem is állt mellettem, hanem elindult felé. - Amúgy is, már annyit láttam, miért küldesz ilyenkor folyton a házba? Komolyan, mintha egy kisgyerekkel besz.. - folytattam volna a panaszkodásom, de hirtelen szavamba vágott, miközben elindult vissza. Futva.
-Indulj be és pakolj! Gyerünk már! -kiabált én pedig a sokkból feleszmélve beszaladtam. Tudtam mi lehet az ok, hogy így megijedt.. Mindent összepakoltam amit fontosnak tartottam, leginkább étel, ital, pár kép ami még megmaradt, és ruhák. Mindenünk ebben a kis házban volt, de úgy látszik elég sok minden is marad itt. Ha mindent ami itt van, el akarnánk vinni, azt hiszem elég lassanhaladnánk. Kipakoltam a polcokat, az ágyról összeszedtem minden féle kelléket és mindent egy táskába dobtam. Elindultam ki, majd visszanéztem és megláttam a mobilom az asztalon és ekkor olyan furcsa érzés fogott el. Régen szépen lassan vissza sétáltam volna érte, hogy ha kell bárkire is rá tudjak írni facebookon, de most.. Most a legkevésbé érdekelt a telefonom, sőt mintha ott sem lett volna kiviharzottam az ajtón és megtorpantam. Soha nem láttam még ennyit egy helyen, nagyon sokan voltak, és csak jöttek és jöttek.. Anyut kerestem a szememmel, de nem találtam sehol, így nem törődve a lomhán felém közeledő halottakkal elindultam megkeresni. Egyszer csak megállt előttem a csurom véres kocsival én pedig rögtön beugrottam mellé, majd gyorsan elindult.
- Jól vagy? Nem haraptak meg? -kérdezte idegesen, és halottam a hangján, hogy iszonyatosan fél. Én is féltem.
- Igen jól vagyok. Te?
- Kutya bajom.. -legyintett- Miket hoztál? -nézte a telepakolt utazó táskát. Megmutattam neki mindent, mire elképedten nézett rám- Hol a térkép? -kérdezte hitetlenül, miközben lefékezett. A halottakat már elhagytuk, azt hiszem ezért mert megállni.
- A.. térkép? -kérdeztem és a tenyerembe temettem az arcom. Ezt nem hiszem el.. Ennyire béna is csak én lehetek.. - Istenem ezt nem hiszem el! -idegesen hátradőltem, miközben nagyot ütöttem az ölemben lévő táskára.
- Istenem Alicia! Hova megyünk térkép nélkül? -támasztotta csalódottan a kormánynak a fejét. Nem szólaltam meg, csak vártam mit tesz. Sokáig csak némán ültünk a kocsiban, majd beindította a motort.
- Hova megyünk? -kérdeztem rekedtes hangon, hosszú hallgatás után.
- Nem tudom.. Addig megyünk, míg nem találunk valamit -mondta egyszerűen, és itt befejeződött a beszélgetés. Elég hosszú út állt előttünk, így hátradőlve behunytam a szemem, de nem aludtam. Folyton csak arra gondoltam, hogy mennyire mérges vagyok magamra, azért, amiért az egyik legfontosabb dolgot otthon hagytam. Pedig még vissza is néztem, hogy van-e még valami.. A telefonom kiszúrtam, de a tőle kb. 2 méterre lévő térképet nem. Annyira vall rám, hogy még egy ilyen feladatot is elrontsak.
Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megálltunk. Kinyitottam a szemem és furcsán vettem tudomásul, hogy még nem ment le a nap. Körbe néztem és egy úton álltunk, nem is értettem miért álltunk meg. Anyu valószínűleg látta az arcomon, hogy nem értem mi van ezért megszólalt.
- Nincs benzin.. Ennyi volt, itt kell hagyni a kocsit és tovább kell mennünk gyalog -szállt ki a kocsiból, mire én is, ugyan félve, de kiszálltam. Mióta elterjedt a vírus, még nem voltam este és délután a házon kívül. Most pedig nincs hova mennünk, így valószínűleg napokat kint leszünk. Belegondoltam és kirázott a hideg.
- Jól vagy? -állt meg mellettem és megfogta a táskát.
- Persze -bólintottam- Itt most van esély rá, hogy lesznek..? -kérdeztem kissé ijedten, amit rögtön észre is vett
- Mindenhol van rá esély.. De eddig is túléltünk, ezután is túl fogjuk. - simította meg a vállam és egy puszit nyomott a homlokomra. Lehet, hogy pár órája még azon panaszkodtam, hogy úgy kezel mint egy kisgyereket, de ilyenkor ez a viselkedése nem zavart. Belegondolva még tényleg elég gyerekesen viselkedtem ilyen helyzetekben. Csak bólintottam és elindultunk egymás mellett. Nem nagyon volt témánk, miről lehetne ilyenkor cseverészni? Amikor szótlanok vagyunk mindig azon kezdek el gondolkodni, mi lenne, ha ez az egész meg sem történt volna? Valószínüleg, most épp bent ülnék a szobámban a lap-topomon beszélgetnék a barátaimmal, anyu ilyen tájt főzné a vacsorát, apu pedig a tv-t nézné. Elmosolyodtam ezekre gondolva és ezt anyu is érszrevette
- Min mosolyogsz? -kérdezte kíváncsian, mire felé fordultam
- Elképzeltem mit csinálnánk, ha most otthon lennénk
- Na mit? -mosolyodott el ő is és átkarolta a vállam
- Én beszélnék a barátaimmal, apu tv-t nézne, te pedig főznél -felnevetett. Rég halottam nevetni, de nagyon jó érzés volt, megnyugtató.
- Nem fázol? -kérdezte, mikor észrevette, hogy csak egy pólóban vagyok. Ekkor vettem én is csak észre, hogy majd megfagyok.
-De. Ideadod az egyik hosszúújjú pulcsit, amit beraktam? -kérdeztem és megálltunk. Anyu kivett egyet és felém nyújtotta. Felvettem és kérdőn néztem rá.
- Miért a tied adtad? -kérdeztem furcsán a pulcsit nézve magamon
- Mert ez volt felül, azt hittem túl vagyunk már a melyik kié dolgon.. -felvette a táskát és tovább indult. Utána mentem, de folyton a hátam mögé néztem.. Eddig a lelkem mélyén mindig tudtam, hogyha hátra nézek nem lesz ott senki és semmi, most viszont, hogy ez lehetséges, és valóságos, eléggé félelmetes is.. Ismét hátranéztem, de most nem fordultam vissza
- Anyu! -kiáltottam rémülten és a távolban lévő alakra mutattam
- Ne kiabálj! Megőrültél? -kérdezte miután megfordult és az alakot nézte. Nem tudtam eldönteni ember-e vagy sem.. Gyorsan jött, de bicegett, ami nem volt túl pozitív. Az út szélére húzodtunk és vártunk.
- Most mit csinálunk? -kérdeztem riadtan, és minden procikám remegett. Bár próbáltam irányítani, a testem nem engedelmeskedett és remegett
- Várunk és majd meglátjuk.. Ha halott könyebb dolgunk van, megöljük, ha ember, akkor nehezebb -gondolkodott. Én erre is csak egy bólintással feleltem. Legalább 10 percet álltunk az út szélén, mikor egy idős férfi állt meg előttünk egy kisfiúval. Én csak dermedten álltam és végignéztem rajtuk. Mindkettejüknek volt fegyvere és a kezük azon volt. Ez még jobban megrémisztett. Közelebb mentem anyuhoz, aki átkarolt és őket nézte. Egyszer csak az idős férfi megszólalt
- Ketten vagytok? -anyu bólintott én pedig reménykedve figyeltem az eseményeket.
- Menjünk -szólalt meg a kisgyerek. Mi? Nehogy már itt hagyjanak.. Anyu is hirtelen megdöbbent, de aztán visszanyerte az önbizalmát
- Van fegyverünk és élelmünk. -vetettem fel reménykedve, mire anyu mérgesen nézett. Nem értem mi volt a baj a kijelentésemmel.. Ha ezt tudják akkor lehet adnak szállást, ha nekik van
- Gyertek velünk.. -sóhajtott az idős férfi és elindult egyenesen az erdőbe. Igaz félve, de követtük.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése